Mario Lorenzo: A szemináriumain „pontokra” és „tengelyekre” hívja fel a figyelmet. Ezek a koncepciók a saját személyes fejlődéséből jönnek? Milyen módon volt hatással a technikáira Yamaguchi Sensei?
Tissier Sensei: Az oktatási módszerem egyéni, azon dolgok elemzéséből jön, amiket tanultam, főként Yamaguchi Sensei-től, aki a tisztaság mintapéldája volt. A nyugati szellemünk a japán modellt mutatja, kicsit másképp. Gyakran a japán emberek nem tudják hogyan fejezzenek ki dolgokat, és a magyarázatuk kicsit furcsának tűnhet. Egyesek pedagógiailag jók, de a módszerük nem beszédből, vagy mozgás elemzésből áll, és amikor megkérdezik őket, hogy miért egy bizonyos módon tesznek valamit, akkor csak annyit mondanak, hogy ez így van, azt mondják ez japán tradíció.
Amit csodálatosnak találok Yamaguchi Sensei-el kapcsolatban, hogy mindig, minden kérdésre tudott válaszolni. Az aikido terén nagyon intelligens gondolatai voltak. Korábban sokat hallottam ezek közül a gondolatok közül, de akkor még nem tudtam megérteni őket. Még ma is, ha nézek egy videót, észreveszek dolgokat, amiket akkoriban még nem láttam, nem volt meg a szemem hozzá, hogy lássam. És ez egyszerűen azért van, mert Yamaguchi Sensei elég fejlett volt. Az emberek akik részt vettek az óráin, mindent ösztönösen tudtak. Az egész generációmra erős hatással volt.
Mario Lorenzo: Yamaguchi Sensei-jel való kapcsolatából milyen emlékei, érzései maradtak meg?
Tissier Sensei: Még mindig rengeteg érzést hordozok magammal. Amikor nézek egy videót, vagy látok valakit, aki valamilyen különleges mozgást végez, pontosan tudom, hogy mi történik. A mozdulatai jellegzetesen gyorsak voltak, és az ereje harc közben, nem egy természetes erő volt. Yamaguchi Sensei 65 kg körül volt, és akármikor elkezdett egy technikát, nem éreztél semmilyen erőfeszítést, nagy pontosságot mutatott és ezzel egy időben az egyensúlyodból kibillentő mozdulatok sorozatát hajtotta végre.
Ő egy olyan ember volt, aki attól a pillanattól kezdve, hogy kapcsolatba léptél vele, folyamatosan kontrollálta a központodat. Folyékony mozgást hajtott végre, és amikor eldöntötte, hogy csinál valamit, az olyan volt, mint egy robbanás, egy omladozó erő, olyanok voltunk, mint egy épület, amely épp összedől, megtört minket. Soha nem volt olyan rossz érzésem, hogy húznak, vagy tolnak. Jó érzés volt, tiszta, nagyon technikai jellegű.
Különböző emlékeim vannak más oktatókról, akiktől tanultam, de amikor velük gyakoroltam, éreztem egy kis harcot. Akár hányszor egy mozdulatot a karom erejével próbálok végrehajtani, mindinkább figyelnem kell arra, hogy megóvjam magam, mert fájdalmas, és minél jobban próbálom védeni magam, annál inkább dolgozok erőből. Ebből is tanulunk, de Yamaguchi Sensei-nél nem volt ez az érzésem.
Mario Lorenzo: Van valamilyen egyéb észrevétele az aikido pedagógiájával kapcsolatban?
Tissier Sensei: Párhuzamot vonhatunk azokhoz az emberekhez, akik táncolnak, vagy zenélnek. Vannak emberek, akik tehetségesek ezekben a művészetekben, de ha igazán jók akarnak lenni, meg kell tanulniuk ezen művészetek technikáit. Mert ez nem improvizáció, ez gondolkodás.
Például a balettban, egy profi balett táncos nem az aki eldöntheti, hogy mit csináljon. Ezt a játék határozza meg, és a táncosnak kell az adott feladatot végrehajtania, nem csak azt amit ő szeretne. Megtanulja a technikát, és mögötte ott van a fegyelem. Vannak emberek, akik az aikido-hoz ideális fizikummal rendelkeznek, de ez nem elég. Nekünk tanulni kell, elemezni, és reflektálni. Amikor ezeket csináljuk, utána megkülönböztethetünk különböző lehetőségeket: „Logikus mozdulatot mutattunk be, vagy inkább olyat ami „élősködőnek” hat?” „Ez egy eltúlzott mozdulat volt, vagy tiszta?” ” A mozdulat esztétikai vagy élő?”
Sok embert ismerek, akik 20 vagy 30 évig gyakoroltak aikido-t, de beleuntak. Ha képesek lennénk két vagy három technikai részletet beazonosítani, a lelkesedésünk érezhető lenne. Néha szükséges megváltoztatni a gyakorlást. Oktatóként az a szerepünk, hogy fenntartsuk az emberek lelkesedését, még a magunkét is. Az aikido-ban, amikor azt mondjuk „Ikkyo Issho” („Csinálj ikkyo-t egész életedben”), azt kérdezzük magunktól: „De melyik ikkyo-t? Azt amelyiket nem rég gyakoroltuk?” Az ikkyo-nak fejlődnie kell, az ikkyo szükséges ahhoz, hogy erősítsük a felfogásunkat és érzékelésünket. Nem szabad azt mondani: „Az ikkyo ilyen és semminek nem kell változnia.”
Mario Lorenzo: Az ön szintjén, az ön „kutatásában” van bármiféle technikai kétsége?
Tissier Sensei: Ezek nem ilyen jellegű kételkedések. Visszatérek ahhoz, amit az előbb mondtam. Amikor gyakorlunk, néha csinálunk valamit, amire addig nem tudtuk, hogy képesek vagyunk, és rájövünk, hogy az egy új, gazdaságosabb mód. Szóval ha tovább dolgozunk egy kicsit, létrehozunk valamit, ami egy kicsit más, de ez nem olyan, hogy felkelünk egyik reggel és felfedezünk valami újat.
A kétség tovább hajt minket, a kétség egy Budo-ra jellemző dolog, mert minél inkább javulunk valamiben, különösen egy harci rendszerben, annál inkább ráébredünk, hogy milyen gyengék vagyunk. Szóval nem szeretünk ezzel szembenézni, csak amikor már nincs más választásunk. A kétségek segítenek megvédeni magunkat, csak egy ostoba ötlettől vezérelve megy be valaki egy bárba verekedni. Akárki aki tanult valamit a harcművészet területén, csak a gyengeségében kételkedhet. Tudatában van annak, mi az valójában.