Iwama, a háború utáni visszavonulás és az örökség megszületése
Cikksorozat 4/6
XVI. rész – A háború után: visszavonulás és átalakulás
A második világháború lezárása után Ueshiba Morihei élete és tanítása gyökeresen új helyzetbe került. A pusztítás, az emberi veszteségek és a társadalmi megrázkódtatás olyan környezetet teremtett, amelyben a harcművészetek addigi szerepe alapvetően megkérdőjeleződött.
Ebben az időszakban Ueshiba egyre inkább visszavonult a nyilvános szerepléstől, és az 1940-es évektől kezdve Iwamában élt és gyakorolt. Ez a visszavonulás nem menekülést jelentett, hanem tudatos elmélyülést. A hangsúly a külső elismerésről és a technikai bizonyításról a belső tisztázásra helyeződött át.
A háború előtti években az aikido sokak számára fizikai felkészülést jelentett egy bizonytalan jövőre. A háború után Ueshiba egyre határozottabban hangsúlyozta, hogy az aikido nem szolgálhat harci célokat. Ha a harcművészet az erőszak logikáját követi, akkor elkerülhetetlenül hozzájárul a pusztításhoz.
Iwamában a gyakorlás letisztultabbá vált. A mozdulatok egyszerűbbek, szinte észrevétlenek voltak, mégis mély figyelmet és kontrollt igényeltek. Ueshiba egyre kevesebbet beszélt technikáról, és egyre többet az összhangról, a ritmusról és a kapcsolatról. A tanítás nem gyors eredményeket ígért, hanem hosszú, belső munkát.
Ebben az időszakban tanítványai közül többen elkezdték rendszerezni és továbbadni az aikidót, mivel Ueshiba maga nem törekedett intézményesítésre. Ő továbbra is úgy tekintett tanítására, mint élő útra, amely nem merevíthető szabályokba vagy formákba.
XVII. rész – A nagy harmónia szelleme és az örökség
Élete utolsó szakaszában Ueshiba tanítása összegző jelleget öltött. Nem új technikákat mutatott be, és nem törekedett arra sem, hogy az aikidót végleges rendszerbe foglalja. Ehelyett az út szellemi jelentését hangsúlyozta, amely egész életén át formálódott.
Ueshiba szerint az aikido nem az ember és ember közötti küzdelemről szól. A valódi harc nem külső ellenfél ellen zajlik, hanem az ember saját félelmeivel, indulataival és önzésével szemben. Ha ezek nem kerülnek felismerésre, akkor bármilyen technika pusztítássá válhat.
A „nagy harmónia” fogalma ebben az időszakban központi szerepet kapott. Ez nem elvont eszme volt, hanem olyan állapot, amelyben az ember nem áll szemben a világgal, hanem részeként működik benne. Az aikido ebben az értelemben nem módszer, hanem irány: hogyan lehet az erőt úgy alkalmazni, hogy az ne romboljon, hanem megőrizzen.
Ueshiba hangsúlyozta, hogy az aikido gyakorlása nem választható el a mindennapi élettől. A tatamin tanult elveknek – az alkalmazkodásnak, az önuralomnak és a figyelemnek – az emberi kapcsolatokban is meg kell jelenniük. Ha a gyakorló csak az edzésen követi ezeket, akkor nem értette meg az aikido lényegét.
Élete végén Ueshiba nem harcművészeti újítóként tekintett önmagára, hanem olyan emberként, aki megpróbálta értelmezni az erő és az emberi együttélés kapcsolatát. Az aikido nem befejezett válasz, hanem folyamatos kérdésfeltevés maradt: miként lehet erősnek lenni anélkül, hogy pusztítanánk.
Ezzel a szemlélettel zárul az aikido alapítójának életútja. Az örökség nem egy merev rendszer, hanem élő gyakorlat, amely minden nemzedék számára újraértelmezhető. Az aikido akkor marad hű önmagához, ha az erőt mindig felelősséggel és együttérzéssel kapcsolja össze.
Sorozat lezárása
Ez a rész zárja az „Ueshiba Morihei útja az aikidóig” cikksorozatot.
Az előző részek együtt adják ki azt az ívet, amelyből az aikido megszületett.