Az oktató bemutatja a technikát. Figyeljük a lépést, a fordulatot, a kéz útját. Értjük a magyarázatot, és úgy érezzük, tudjuk, mi következik. Aztán odaállunk a partnerünk elé, megfogja a csuklónkat, és a mozdulat valahogy mégsem áll össze.
Ismerős pillanat a tatamin.
Fejben már megvan a sorrend, de a vállunk megemelkedik, a lábunk lemarad, a kezünk pedig sietne előre. Amit néhány másodperce egyszerűnek láttunk, a saját testünkkel hirtelen sokkal összetettebb feladat.
Az aikido tanulásának jelentős része ebben a különbségben kezdődik: abban, ami a látott mozdulat és a saját tapasztalatunk között van.
Egy technikáról sok mindent el lehet mondani. Megnevezhetjük az irányokat, elmagyarázhatjuk a távolságot, megmutathatjuk, hová kerüljön a láb. Azt azonban, hogy mikor stabil a tartásunk, mikor feszítünk fölöslegesen, vagy hogyan változik a partnerünk egyensúlya, gyakorlás közben kezdjük igazán érzékelni.
Ehhez idő kell. És sok olyan ismétlés, amely kívülről szinte egyformának látszik.
Egy csuklófogásnál például könnyen a megfogott kezünkre szűkül a figyelmünk. Azt próbáljuk elmozdítani, miközben alig vesszük észre, hogyan állunk, merre nézünk, mennyire fordul együtt a testünk. Aztán az oktató igazít a helyzetünkön. Változtatunk a lépésen, engedünk a váll feszültségéből, és egyszer csak más érzés lesz ugyanaz a mozdulat.
Ez a különbség már saját tapasztalat. Van mihez visszatérnünk, van mit keresnünk a következő ismétlésben.
A következő partnerrel persze megint változik valami. Más a magassága, a fogása, a mozgásának ritmusa. Újra figyelni kell. A technika neve ugyanaz marad, de a végrehajtásához ismét érzékelnünk kell azt az embert, akivel éppen gyakorlunk.
A tanulás itt válik különösen érdekessé. Ugyanaz a feladat lassan azt is megmutatja, hogyan viselkedünk, amikor valami elakad.
Siettetjük a mozdulatot? Erősebben próbáljuk? Rögtön magyarázatot keresünk arra, miért nem sikerült? Vagy képesek vagyunk megállni egy pillanatra, meghallgatni a javítást, és tényleg kipróbálni valamit másképp?
Ezek apró, hétköznapi reakciók. A tatamin azonban közvetlen visszajelzést kapunk róluk. Ha kapkodunk, könnyen szétesik a mozgásunk. Ha mindenáron végig akarjuk vinni az elképzelt technikát, figyelmen kívül hagyhatjuk a partner helyzetét. Ha elfogadjuk, hogy még tanulunk, több figyelmünk maradhat arra, ami éppen történik.
Így a türelemnek egészen konkrét formája lesz. Lassabban kezdjük újra a gyakorlatot. Végighallgatjuk a magyarázatot. Hagyunk időt a másiknak is. Észrevesszük azt az egyetlen részletet, amely fölött az előző tíz próbálkozásnál átsiklottunk.
A partnerünk közben ugyanennek a tanulásnak a résztvevője. Amikor mi fogadjuk a technikát, a másik oldalról is megtapasztaljuk a mozdulatot. Érezzük, mikor követhető, mikor válik kapkodóvá, és mikor kell jeleznünk, hogy lassítsunk. A szerepcsere lehetőséget ad arra, hogy a saját mozgásunkat a másik ember tapasztalata felől is megértsük.
Ehhez bizalomra és felelősségre van szükség. A gyakorlás tempóját egymáshoz igazítjuk, figyelembe vesszük a tapasztalatot és az aznapi állapotot. A tisztelet ezekben a döntésekben kap tartalmat: abban, hogyan fogjuk meg a másikat, mennyi időt adunk neki, és hogyan reagálunk a jelzéseire.
Ettől a közös munka személyessé válik. Megismerjük, kinek mi nehéz, ki miben bizonytalan, és milyen segítséggel tud továbblépni. Egy közösség összetartozása ilyen ismétlődő, figyelmes találkozásokból is épül.
Közben a saját tanulásunk tempójával is meg kell barátkoznunk. Előfordul, hogy egy mozdulat egyik nap összeáll, a következőn pedig újra keressük. Egy régen ismert alapgyakorlatban hónapokkal később veszünk észre valamit, amit addig hiába magyaráztak.
Ilyenkor értjük meg, mennyi tartalma lehet egy egyszerű javításnak. Ugyanaz a mondat másként ér el hozzánk, amikor már van mögötte elég tapasztalat.
Ez az elmélyült gyakorlás a figyelmünket is leköti. Követjük a bemutatást, próbálkozunk, visszajelzést kapunk, újrakezdjük. Egy időre a következő lépés, a megfelelő távolság és a partner mozgása tölti ki azt a helyet, ahol edzés előtt még a napi teendők jártak a fejünkben.
Ebben az összpontosításban megélhetjük a kikapcsolódást és a feltöltődést is. Mozgásban vagyunk, kapcsolatban vagyunk, és egy belátható feladattal foglalkozunk.
A tatamin szerzett felismeréseket később a hétköznapokban is észrevehetjük. Például amikor valakinek már a mondata közben készítjük a válaszunkat. Vagy amikor türelmetlenül ugyanazzal próbálkozunk újra, pedig érdemes lenne változtatni. Az edzésen megismert reakció ilyenkor felismerhetővé válhat egy másik helyzetben is. Hogy tudunk-e másként válaszolni rá, azt ott kell tovább gyakorolnunk.
A budó személyiségformáló lehetősége ezekben az apró munkákban kap értelmet. Visszajövünk, figyelünk, elfogadjuk a korrekciót, és felelősséget vállalunk azért, hogyan gyakorlunk a másikkal.
Aztán egy edzésen elhangzik ugyanaz az egyszerű mondat, amelyet már sokszor hallottunk: „Engedd le a vállad.”
Most észrevesszük, mikor húztuk fel. Érezzük, min kell változtatnunk.
És újra megpróbáljuk.