Az aikido egyik különlegessége, hogy sok mindent, amiről az életben csak beszélünk, a tatamin a testünkkel is újra és újra megtapasztalunk.
Már az egyik első dolog, amit megtanulunk, sokat elárul erről: megtanulunk esni.
Az ukemi természetesen elsősorban technikai tudás. Megtanít biztonságosan fogadni egy dobást, alkalmazkodni a mozgáshoz, megóvni magunkat. De hosszabb távon ennél többet is adhat. Azt az élményt, hogy az egyensúly elvesztése nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindennek vége. A földre kerülés lehet egy pillanatnyi állapot, amelyből tovább lehet mozdulni és újra fel lehet állni.
Ez egyszerű gondolatnak tűnik, mégis nagyon közel áll ahhoz, amit az aikido más területeken is tanít.
Nem minden erővel kell szembemenni. Nem minden helyzetet kell erőből megoldani. Amikor támadás érkezik, érzékeljük annak irányát, belépünk a mozgásba, alkalmazkodunk hozzá, és közben igyekszünk megőrizni vagy visszaszerezni a saját egyensúlyunkat. Nem passzívan sodródunk, de nem is feltétlenül ütközünk. Kapcsolatban maradunk a másikkal, miközben megtartjuk a saját központunkat.
Ebben az értelemben a „központ” sem pusztán technikai fogalom. A jó mozgásban a test egésze együtt dolgozik, a mozdulat nem elszigetelten a karból történik. De ennek van egy érdekes emberi párhuzama is: nyomás alatt mennyire vagyunk képesek összeszedettek maradni? Mennyire tudunk figyelni arra, ami valóban történik, ahelyett hogy automatikusan reagálnánk?
Az aikido ehhez különleges környezetet teremt, mert a tatamin nehéz félig jelen lenni. Figyelni kell a partnerre, a távolságra, az időzítésre, a saját egyensúlyunkra és a mozgás irányára. Ez az aktív figyelem sok ember számára éppen azért jelent kikapcsolódást, mert egy időre háttérbe szorul a hétköznapok mentális zaja. Nem azért, mert nem történik semmi, hanem éppen azért, mert teljesen benne vagyunk abban, amit csinálunk.
És közben folyamatosan szerepet cserélünk. Egyszer mi hajtjuk végre a technikát, máskor mi fogadjuk. Egyszer sikerül, máskor nem. Egy magasabb fokozatú gyakorló ugyanúgy lehet uke, ugyanúgy elveszítheti az egyensúlyát, ugyanúgy korrigálnia kell a saját hibáit. A tatami ezért sajátos módon az egót is helyre tudja tenni. Nem az számít, milyen pozícióban vagyunk a hétköznapi életben, hanem hogy képesek vagyunk-e figyelni, tanulni és együtt gyakorolni.
Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy az aikido hosszú évek után sem feltétlenül válik unalmassá.
Kezdetben technikákat tanulunk: hogyan lépjünk, hogyan essünk, hogyan dobjunk, hogyan kontrolláljunk. Később azonban ugyanazokon a mozdulatokon keresztül egyre finomabb kérdésekkel találkozunk.
Mit teszek, amikor nyomás ér?
Megmerevedek vagy képes vagyok alkalmazkodni?
Elveszítem a saját egyensúlyomat, miközben a másikat próbálom irányítani?
Érzékelem a partneremet, vagy csak végre akarom hajtani rajta a technikát?
Tudok hibázni anélkül, hogy kudarcként élném meg?
És ha kibillenek, vissza tudok-e találni a saját középpontomba?
Így válik lassan a technikai gyakorlás önismereti gyakorlássá is.
Az aikido nem azért tanít meg az életre, mert minden problémára kész választ ad. Hanem mert újra és újra olyan helyzeteket teremt, amelyekben gyakorolhatjuk a jelenlétet, az alkalmazkodást, az együttműködést, a türelmet és a felállást.
Egy idő után ezért már nemcsak azt tanuljuk, hogyan mozdítsuk el a másikat.
Hanem azt is, hogyan mozduljunk mi magunk.