Ha valaki azt kérdezi, miért érdemes aikidózni, könnyű válaszokat adni.
Önvédelem.
Mozgás.
Koordináció.
Erőnlét.
Stresszoldás.
Egy kis kikapcsolódás munka után.
Ezek mind igazak.
Csak éppen egyik sem magyarázza meg igazán, hogy miért áll valaki tíz, húsz vagy akár harminc év múlva is mezítláb a tatamin.
Mert tíz év után az aikido már nehezen magyarázható egyszerűen azzal, hogy az ember szeretne megtanulni néhány dobást.
Valami más történik.
A konfliktust gyakoroljuk
Az aikido különös helyzetet teremt.
Valaki megfog.
Megtol.
Ütni próbál.
Belép a teredbe.
Te pedig reagálsz.
Ez első pillantásra harcnak tűnik.
Pedig a gyakorlás mélyebb rétegeiben inkább kommunikáció.
Hol van a határom?
Mennyire engedem közel a másikat?
Mit csinálok, amikor nyomás alá kerülök?
Megfeszülök?
Hátrálok?
Visszatámadok?
Lefagyok?
Vagy képes vagyok úgy reagálni, hogy közben nem veszítem el sem az egyensúlyomat, sem önmagamat?
Ezek nem csak aikidós kérdések.
Ugyanezek jelennek meg egy vitában, egy munkahelyi konfliktusban, egy párkapcsolatban, egy szülő és gyermek közötti helyzetben vagy egyszerűen akkor, amikor valaki átlépi a határainkat.
Az aikido ezeket a helyzeteket testben gyakoroltatja.
Talán ezért hasonlít az asszertivitáshoz
Az asszertivitás nem azt jelenti, hogy mindig engedünk.
És nem azt jelenti, hogy mindig érvényesítjük az akaratunkat.
A kettő között van valahol az a pont, ahol képesek vagyunk megőrizni saját határainkat úgy, hogy közben a másik embert sem akarjuk szükségtelenül elpusztítani, megalázni vagy legyőzni.
Az aikidóban ugyanezt keressük fizikailag.
Nem hagyjuk, hogy egyszerűen elsodorjanak.
De nem feltétlenül ütközünk frontálisan sem.
Belépünk.
Elfordulunk.
Kapcsolódunk.
Vezetünk.
Megőrizzük a saját középpontunkat, miközben érzékeljük a másik ember mozgását is.
Ez nagyon más gondolkodás, mint az, hogy valakinek mindenképpen győznie kell, tehát valaki másnak mindenképpen veszítenie.
Középen maradni
Talán az aikido egyik legfontosabb tapasztalata a saját középpontunk megtalálása.
Fizikailag ez jól érzékelhető.
Ha kibillenünk, elveszítjük a stabilitásunkat.
Ha megmerevedünk, elveszítjük a mozgásképességünket.
Ha túlzottan az ellenféllel foglalkozunk, elveszíthetjük saját magunkat.
Pontosan ugyanez történhet velünk egy konfliktusban.
Egyetlen mondat kibillenthet.
Egy kritika.
Egy sértés.
Egy igazságtalannak érzett helyzet.
És néhány másodperc alatt már nem mi döntünk arról, hogyan viselkedünk, hanem a másik ember reakciója irányít bennünket.
Az aikido egyik hosszú távú gyakorlata talán éppen ez:
nyomás alatt is megtanulni önmagunknál maradni.
Nem passzívan.
Nem közömbösen.
Hanem cselekvőképesen.
Belépni vagy elfordulni
Az aikidóban két alapvető gondolat újra és újra megjelenik: az irimi és a tenkan.
Az egyikben belépünk.
A másikban elfordulunk, irányt változtatunk.
Érdekes módon az életben is folyamatosan ezt próbáljuk eldönteni.
Mikor kell kiállni valamiért?
Mikor kell nemet mondani?
Mikor kell egy konfliktusba beleállni?
És mikor bölcsebb nem ütközni, hanem megváltoztatni a helyzet irányát?
Az egyik önmagában agresszióvá válhat.
A másik önmagában meneküléssé.
A gyakorlás nem azt tanítja, hogy mindig ugyanazt válasszuk.
Hanem azt, hogy egyre jobban érzékeljük, melyik helyzet mit kíván.
A másik ember nélkül nincs aikido
Van még valami különös.
Aikidót egyedül nagyon nehéz tanulni.
Kell hozzá valaki.
Valaki, aki támad.
Valaki, aki fog.
Valaki, aki elesik.
Valaki, aki feláll.
Aztán szerepet cserélünk.
Néhány perc múlva én támadok, te vezetsz.
Majd fordítva.
Ez önmagában hordoz egy fontos értéket.
A partnerem nem egyszerűen az ellenfelem.
Ő teszi lehetővé a fejlődésemet.
És én az övét.
Ezért a jó gyakorlásban furcsa kettősség jelenik meg.
A támadásnak őszintének kell lennie, különben nincs mit gyakorolni.
De vigyáznom is kell rád, különben nincs kivel tovább gyakorolnom.
Talán ez az együttműködés egyik legérdekesebb formája:
komolyan vesszük egymást anélkül, hogy ellenséggé válnánk.
Tisztelet
A budóban sokszor meghajlunk.
Kívülről nézve ez könnyen tűnhet puszta hagyománynak.
De a tisztelet nem a meghajlásban van.
A meghajlás csak emlékeztet rá.
Arra, hogy a másik ember nem eszköz.
Hogy a tudás nem jogosít fel a megalázásra.
Hogy az erő kontroll nélkül keveset ér.
Hogy aki ma kezdő, annak ugyanúgy helye van a tatamin, mint annak, aki harminc éve gyakorol.
És talán arra is, hogy minden találkozásból tanulhatunk valamit.
Nem a harcot keresem
Engem soha nem azok az emberek érdekeltek igazán, akik mindenáron harcolni akarnak.
Az élet egyébként is ad elég konfliktust.
Nem kell még keresni is őket.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mit teszünk akkor, amikor a konfliktus megtalál bennünket.
Elveszítjük magunkat?
Menekülünk?
Támadunk?
Vagy képesek vagyunk kapcsolatban maradni önmagunkkal, a másik emberrel és a helyzettel egyszerre?
Talán itt kezdődik az aikido igazán érdekes része.
Nem a technikánál.
Hanem annál az embernél, aki a technikát végrehajtja.
És ezért tíz év
Egy dobást viszonylag gyorsan meg lehet tanulni.
Egy technika formáját néhány hónap alatt fel lehet ismerni.
De megtanulni lazának maradni nyomás alatt?
Érzékelni a megfelelő távolságot?
Nem megmerevedni?
Nem az erőre erővel válaszolni?
Úgy határt húzni, hogy közben ne veszítsük el a másik ember iránti tiszteletünket?
Úgy együttműködni, hogy közben ne adjuk fel önmagunkat?
Ezekkel talán egy egész életet el lehet tölteni.
Ezért érdekes számomra az aikido.
Nem azért, mert tíz év után sokkal több technikát tudok, mint az első évben.
Hanem mert tíz év után ugyanazokat a mozdulatokat már egészen más ember próbálja végrehajtani.
Talán ez a budó egyik valódi értelme.
Nem pusztán technikákat csiszolunk.
Magunkat gyakoroljuk.