Június van. A hűvös szobában ücsörgök, cseresznyét eszem, odakint hőség. Olyan sok minden történt az elmúlt évben. Talán Bulgáriában említette Masuda sensei szerényen – ahogy az ilyesmit szokta –, hogy szeretettel vár mindenkit a dojója 15. évfordulójára. WELCOME EVERYBODY.
Feleségemmel, Katkával és Juhász Csabival egy szuper hétvégét töltöttünk tavasszal Szófiában, ahonnan nemcsak kedves emlékekkel, hanem a japán út ötletével tértünk haza. Azt tudtam, hogy nagy társasággal nem szeretnék menni, de egyedül sem, ha egy mód van rá. Katka régóta biztatott, Csabi pedig nem gondolkodott sokat, így gyorsan megpecsételődött a dolog.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy vele mehettem. Már vagy hétszer járta meg ezt az utat, ismeretei hasznosnak bizonyultak, könnyűvé tették a mindennapokat. Megszervezte az egészet. A repülőutat, a szállásokat és a programot is.
Szépen alakult minden, aztán november végén egy este váratlanul meghalt Anyu. Hatalmasat fordult a világ, egy része sosem lesz már az, ami előtte volt. Most is meg kell állnom kicsit, könnyek nélkül még nem megy. Talán nem is kell, hogy menjen, aki már átélte, tudja, hogy a gyász nem könnyű dolog. Mindenesetre a fókusz máshová került, olyannyira, hogy csak pár nappal az út előtt tudtam teljesen átadni magam a közelgő élményeknek.
Bőröndök, listák és még egy utólag vidám sztori ölelte át az előkészületeket. Történt ugyanis, hogy a gyerekeknek útlevelet szerettünk volna készíttetni egy másik kaland apropója kapcsán, aztán amikor mint szülő igazolni kellett volna magam, az ott dolgozó hölgy kerek perec kijelentette, hogy az okmányokon nem én vagyok látható. Először a jogosítvány, majd a személyi igazolvány sem húzott ki a pácból, pedig akkor már az összes dolgozó egybegyűlve csemegézett rajtam, és még kivételesen a gyerekek is apának szólítottak. Jó, jó, lefogytam pár kilót, na de egészen más ember azért nem lettem. Mikor közöltem, hogy nemsokára Japánba utazom, és az útlevelemben ugyanaz a kép kacsint vissza, mint a további irataimban, erősen javasolták, hogy csináltassak új okmányokat, így hát másnap jómagam is ott mosolyogtam a budakeszi kormányablak kamerájába, és hamarosan el is készültek a papírok, amiket csak sok utánajárással rendeltek hozzá meglévő repjegyeimhez, de nem feszegetem, mert talán Csabi tikkelni kezd, ha erre a történetre emlékeztetem.
Ezenkívül minden simán ment, de annyira, hogy más kellemetlenség az egész út során fel sem merült. A járatokat elértük, szokásunkhoz híven, csak az edzésekről késtünk el… de onnan mindig. De kicsit visszább ugorva, Budapestről Pekingbe, onnan pedig néhány óra várakozást követően Tokió kisebbik, Haneda nevű repterére érkeztünk meg szerencsésen. Este Masuda sensei dojójába mentünk edzésre, amit egy kisebb parti és a másnapi Össz-Japán Aikidó Bemutatón való szereplésünk részleteinek kidolgozása követett.
Magyarországot mintegy tizenöten képviseltük. Karácsony Zoliék és Makó Zoliék Budapesten, Hosiék Pilisszentivánon, Uhrin Béláék pedig Békéscsabán gyakorolják az aikidót. Kiegészülve kint élő barátainkkal, Czéh Sanyival és Dobróka Misivel, volt teljes a hazai csapat.
Sanyival kb. együtt kezdtünk aikidózni, az ő útja sok évvel ezelőtt Japánba vezetett, ahol azóta is él feleségével, mindketten aktív tagjai a Kobayashi Dójónak. Misit a szociális médiából sokan ismeritek, rengeteget dolgozik az aikidó népszerűsítéséért, emlékszem, gyerekként is ugyanezzel a lelkesedéssel gyakorolt, és mára szerteágazó tudás birtokosa. Két éve volt szerencsém egy általa vezetett szuper táboron részt venni Franciaországban. Büszkén gondolok rájuk, és szerencsések vagyunk, hogy hazánkat olyanok képviselik Japánban, mint Sanyi és Misi.
Másnap különleges alkalomra ébredtünk, a felkelő nap a 63. Össz-Japán Aikidó Bemutató felé mutatta az irányt, melyet prominens helyszínen, a tokiói Nippon Budokanban (Harcművészetek Csarnoka) rendeznek meg minden évben, és rövid, kb. 1,5 perces bemutató keretében mutatják meg tudásukat a gyakorlók, elsősorban Japánból, de mára a világ minden szegletéből érkezve.
Az egész napos esemény precíz menetrend szerint zajlik. Egyetlen dolgot tudtunk tehát, hogy innen elkésni nem lehet. Masuda sensei ezt előző este (gondolom korábbi tapasztalatai miatt) sokszor aláhúzta és kihangsúlyozta számunkra, illetve szörnyű következményeket vetített előre arra nézve, ha ez mégis bekövetkezne. Csodával határos módon azonban elsők között érkeztünk, ahol az épület előtt gyülekezett a Masuda Dojo apraja-nagyja, és az öltözést, valamint az otthon felejtett felszerelés pótlását követően együtt léptünk tatamira, ahol zsúfolásig megtöltöttük azt.
Ezután még egyszer ránk irányult a figyelem, hiszen Magyarország önálló aikidóbemutatót tarthatott, ennek a bemutatósorozatnak fennállása óta először. Hogy ez sikerült, az Hochstrasser Norbertnek, az Aikikai Hungary vezetőjének köszönhető, és végtelenül büszke vagyok, hogy négy honfitársammal együtt ennek az élménynek részese lehettem.
A bemutatókkal kapcsolatban, amelyek műfaját régebben nagyon gyakran űztem, és elég sok tapasztalatot szereztem, annyit tennék történetünk mellé, hogy mindig fellép néhány nem várt körülmény, melyek igazán emlékezetessé, anekdoták forrásává alakítják ezeket a pillanatokat. Itt is voltak kis bakik, melyeket szerintem életünk végéig mesélünk majd vidáman, mikor ezekre a napokra gondolunk.
Nem tudom a résztvevők pontos számát, de hatalmas élmény együtt lüktetni több ezer aikidóssal. Kívánom minden gyakorlótársamnak, hogy ezt a fantasztikus érzést életében legalább egyszer átélhesse.
A bemutató természetesen az aikidó nagyjainak előadásával zárul, akik közül szeretném kiemelni mesterünket, a most 89 éves Kobayashi Yasuót, akitől annyi mindent kapott a hazai aikidó, és mi személyesen is. Mind a hatvanhárom alkalommal tatamira lépett, egy élő legenda, aki alázatra és tiszteletre tanít. Igazi példakép, azon élő mesterek egyike, aki még közvetlenül O-Senseitől, az aikidó alapítójától tanult.
Az eseményt Ueshiba Moriteru Doshu zárta, aki számunkra az aikidó vezetője, az út mestere. Élmény volt testközelből látni őket.
Másnap ünnepeltük a Masuda Dojo 15. évfordulóját, a rendezvénynek egy igen elegáns hotel adott otthont. Az ünnepi beszédek és ajándékozás mellett sor került a Kagami Biraki ceremóniára is, melynek keretében a kiválasztott vendégek egy fakalapáccsal feltörték az ünnepi szakéshordót, ami a szerencsét, a közösségi összetartozást szimbolizálja.
Egy állófogadás zárta az eseményt, ám az igazi ünneplés csak ezután kezdődött. Az afterpartyra egy tradicionális japán étteremben gyűltünk össze, ahol evés, ivás, kötetlen beszélgetés és egyre jobb hangulat alakult ki, úgyhogy a kemény mag úgy határozott, hogy egy ott helyben rögtönzött második afterpartyval kerekítsük le az estét.
Innentől a kikapcsolódás következett. Millió impulzus, megannyi itthon ismeretlen újdonság. Első szállásunk egy tipikus, gyékényszőnyeges, elhúzható ajtós kétszobás lakosztály volt, fürdőkáddal, zenélős, multifunkcionális WC-vel és láb nélküli székekkel, a városközpont egyik piros lámpás negyedében, de ezzel csak a későbbiekben szembesültünk. Akkor viszont megértettük, miért invitáltak minket olyan kedvesen a környező hostelekbe.
Mindenhol nyüzsgés, tömeg, színes, villogó, impulzív hirdetések, amerre a szem ellát. Aztán két felhőkarcoló között egy gyönyörű szentély. Modern és hagyományos – minduntalan visszaköszönt, és üdítő volt a szemnek és a léleknek a vibrálás után pár percre megpihenni és elképzelni, milyen lehetett Japán egykoron.
Ennek kapcsán sokszor elgondolkodtam azon, mi teszi a mai generációk számára az aikidót érdekessé, miben kell a tradíciókhoz ragaszkodni, és mi az, amiben meg kell újulni, modernizálni kell, hogy az utókor számára is vonzó lehessen ez az értékes harcművészet.
Nekünk, oktatóknak ebben hatalmas a felelősségünk.
O-Sensei kitűnően ötvözte ezt, és egyszerre megfelelt a hagyománynak, valamint tudott modern, a kor kihívásaira valós választ adó, működő stílus lenni. Gondoljunk csak az aikidóban is használt szuronyharctechnikákra, melyeket az akkori közelharcban ténylegesen alkalmaztak.
Miközben nemcsak gondolataink, hanem mi magunk is kalandoztunk ebben a hatalmas metropoliszban, lépten-nyomon szembesültünk a jól szervezett hétköznapokkal. Mi más lehetne ennek a mozgatórugója, mint a híres japán fegyelem, elkötelezettség és pontosság? A számunkra sokszor bonyolult, mégis tűpontos tömegközlekedés jó példája annak, hogyan tud a világ egyik legnagyobb, legsűrűbben lakott, legforgalmasabb városa komfortos, élhető hely lenni.
Okinava
Egyszer éppen vásároltam valamelyik nagy áruházláncban Budaörsön, mikor éppen hívott Csabi a programok miatt, és kérdezte, mit szeretnék megnézni. Akkor egy régi kép köszönt vissza a fejemben, ahol egy csodaszép tengerpartot láttam, és megragadt bennem a jelző, hogy Okinava a japán Hawaii. Bedobtam az ötletet, Csabi rövid hatásszünetet tartott (talán rákeresett a neten), aztán csak annyit mondott: „Basszus, apám, menjünk, ott még úgysem voltam.”
Hát így döntöttünk el sok mindent, és ez a lazaság szabadságot és nyugalmat adott utunkon, éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem.
Tokió után üdítő volt megérkezni a trópusi szigetre. Szeles, fülledt idő, tenger, pálmafák. Szerencsénk volt, hogy kellemes, napsütéses időben látogathattuk meg Zamami szigetének eldugott, mégis világhírű Furuzamami strandját, ahol a fehér homok és a kristálytiszta türkiz víz elkápráztat minden utazót.
És akkor ott, a vízen hanyatt fekve, lebegve arra gondoltam, hogy milyen szerencsések vagyunk, eljutottunk ide, ahol biztosan nem sok magyar járt még… Na, ekkor köszönt ránk valaki, hogy sziasztok, hallom, ti is magyarok vagytok.
Érvényes tehát a megállapítás: bármerre jársz, a honfitársak mindig ott lesznek.
A nagyváros zaja után, a kellemes víztől felfrissülve, a parton ülve jó darabig élveztük a pazar látványt, miközben a tenger nyugtató hullámzása elcsendesítette az előző napok sűrű élményeit, hogy ismét feltöltődve új kalandok felé vegyük az irányt.
Másnap kis esővel kezdődött, így hát a világhírű, nem mellesleg Japán egyik legnagyobb akváriumát, a Churaumi Tengeri Akváriumot tekintettük meg, ami ismét óriási élmény volt, a delfinbemutatóval és a kb. 9 m hosszú cetcápával.
Jól sikerült a kiruccanás, Okinava a legszebb arcát mutatta meg nekünk, s akkor még nem igazán hittük, hogy pár nap múlva tényleg megérkezik a Jangmi névre keresztelt tájfun, melynek kapcsán több tízezer háztartás maradt áram nélkül, és több száz járatot töröltek.
Annak ellenére, hogy majdnem éjfélkor értünk vissza a fővárosba, a péntek esti forgatag beszippantott bennünket is, így későn tértünk nyugovóra. Cserébe másnap korán keltünk, és a bevásárlóközpontok meghódítására indultunk. Megdöbbentő méretek és kínálat, olyan sok minden, amitől néhány óra múlva káprázott a szemem.
Este edzés Masuda sensei dojójában, egyben búcsú. Kaptam egy kis útravalót a kirikaeshi vágás újragondolását illetően, szerintem a következő találkozásig kitart. A gyakorlók nincsenek sokan, ám annál kedvesebbek velünk.
Végéhez ér a kaland, de még van egy egész napunk, amit a Sensō-ji buddhista templom és környező sétálóutcái bejárásával töltünk el. Egy utolsó ramen, még egy gyoza, nem tudunk betelni a japán konyha nyújtotta gyönyörrel, ami önmagában megérne egy írást. Az utolsó curryt már nincs idő megenni, feladjuk a sorban állást, irány a reptér.
Az utazás hosszú, visszafelé még inkább annak tűnik. Nyűgösen érkezünk meg Budapestre, de a búcsúzásnál mosolyogva öleljük meg egymást.
Szerintem lesz még folytatás…
Az út során készült néhány videónkat itt nézhetitek meg